Katonafeleség(ek)

Május 9. 

Nagy küzdelmek árán, és hosszas fejmosások után, úton vagyok a Szerelmem felé Párizsba. Meghatározó pont volt ez az életemben. Akkor először utaztam külföldre, nem utolsó sorban, egyedül. Megannyi álmatlan éjszaka, és vívódás után eldöntöttem…utazom. Ő hívott ki magához egy hétre. Pá-rizs-ba. Már magától a szótól is eláll a szavam, nem hogy ott találkozni vele. Rettentő izgatott voltam, mégis magabiztos.

Most találkozom vele először mióta, mint két idegen elköszöntünk egymástól a motoroskocsmában. Olyan sok dolog kavargott a fejemben. Tetszeni fogok neki? Ilyennek emlékszik rám, mint amilyen vagyok? Milyen lesz először vele? Egyből megcsókol majd, vagy megölel, és az milyen lesz? Cikáztak a gondolatok a fejemben. No persze életem első repülőútja sem volt semmi, de túlélve mindezt a poggyászomhoz siettem. Hat évig tanult angol tudásommal, a nagy franciában a többi utast követve meg is találtam a helyet. Abban a pillanatban ahogy beléptem a helyiségbe, egy üvegfalon keresztül megpillantottam Őt. Ott állt és engem nézett. Intett és visszaintettem. Zihálni kezdtem, remegtem, levert a víz. Minden elővett amit csak el lehet képzeni, annyira izgatott voltam. Hát itt van. És mindez velem történik meg. Közelebb lépdeltem, de nem lehetett hallani egymást. Mutogattunk. Mit? Hogy pár perc és találkozunk kint. Megkaptam a csomagomat és kiléptem. Minden gátlás nélkül egymáshoz bújtunk, öleltük egymást jó pár percig. Egyikünk sem hitte el, hogy ez igaz. Rózsát is kaptam tőle. Megpusziltuk egymást mint akik először találkoztak. Fogta a kezem és elindultunk. Vártuk a buszt. Összeölelkeztünk…és megcsókolt. Pillangóhatás a hasban, a lábam remegni kezdett, a szívem majd kiugrott a helyéről. Úgy utaztunk a szállásig, mint egy igazi szerelmespár, összebújva, csókolózva. 

Még aznap megmutatta nekem a kivilágított Eiffel-tornyot. Felejthetetlen hetet tölthettem vele Párizsban. Mesébe illő volt. Olyan volt minden, mint egy álomban. Éttermekbe jártunk, vásárolgattunk. Minden nevezetességet megnéztünk, és közben élveztük egymás társaságát, jobban mondva szerelmét. Mintha mindig is ismertük volna egymást. Nem voltak kínos pillanatok, minden olyan természetes volt. Fülig beleszerettem. Ő sem titkolta szerelmét, sőt mindig azt mondta, hogy “Mit tettél velem? Teljesen elveszed az eszem.” Azt akartam, hogy sose legyen vége annak a hétnek. Csodás volt minden. A vele töltött napok és éjszakák, a szerelme, a hely…minden. Azt hiszem ilyenkor mondják azt, hogy tökéletes volt minden. 

De, mint minden mesének is, a mi gyönyörű hetünknek is vége szakadt. Eljött a fájó búcsú ideje. Kint a reptéren volt a legrosszabb. Fogni a másik kezét, a szemébe nézni úgy, hogy nem tudod mikor látod őt legközelebb. Hogy nem tudod, mikor ölelheted meg, csókolhatod száját. Tudtam, hogy lesz még legközelebb, de nem tudtam mikor. Ez a búcsú mindennél hosszabb és fájóbb volt. Kicsordult könnyel néztük egymást, a szájunk már nem is szólt. Csak intettünk egymás felé még egyszer, és míg pillantásunk összeért addig néztük egymást. Zokogtam az úton hazafelé. Csak rá gondoltam, és hogy hogyan tovább…

Nagy örömmel tapasztaltam, hogy sokan olvasták az írásomat. Ezen felbuzdulva folytatom is megismerkedésünk történetet, azaz a katonafeleség történetét. 

A plátói szerelem távkapcsolatba fordult át. A napom minden perce azzal telt, hogy állandóan a “facen” lógtam. Vagy épp üzenetet küldtem, vagy épp vártam azt. Napi több üzenetet is váltottunk, pedig mindketten dolgoztunk közben. Nem telt el csak pár hét és egyszer megkérdezte, hogy megadnám e a telefonszámomat. Épp egy barátnőmnél voltam (buliba készültünk). Persze már be voltak avatva a csajok is, és remegve írtam le a számomat. Sikongtam örömömben. Alig vártam, hogy a napokban felhívjon. Pár perc múlva megszólalt a telefonom. Jesszus! Ez Ő! Lányos zavaromban hebegtem és habogtam, de az Ő hangja nyugodt és kedves volt. Annyira zavarban voltam, hogy nem is nagyon emlékszem rá miről is beszéltünk. Azt tudom, hogy pár perc után el is köszöntünk egymástól. Ugráltam örömömben, a csajokkal nagyokat nevettünk és együtt örültek velem. Kis idő múlva ismét hívott. Nem hittem el. Akkor már kiveséztünk mindenkiről mindent. Hosszú fél órák és órák hada követte a hívásait. Aztán pedig az óriási telefonszámlák követték mindezt. De, nem bántam meg. Egyáltalán nem. Akkor sem, most sem. 

…kicsit később…

Az úgymond megismerkedésünk óta eltelt pár hónap. Áprilist írtunk. Ekkor már tudtam, hogy a világon mindent megtennék ezért a férfiért. Persze minden szerelmes lány ezt mondja, de valahol mégis máshogy éreztem most ezt, mint az előző párkapcsolataimnál. Nagy terveim voltak vele, mégis ott bujkált valami bennem…meddig tarthat mindez. Vidéki kislány, külföldi katona. Hova vezethet ez a sok sok telefon beszélgetés és levél. Meddig lehet kitartani valaki mellett, akit nem is ismerünk igazán. Akit még nem is érintettünk, nem csókoltunk. Hogy lehet mindebből szerelem, ha még nem is találkoztunk az első leírt vallomás óta. Lehet szerelmet vallani egy olyan embernek, akit nem személyesen ismertem meg, mégis tudom minden gondolatát, minden érzését? Mert Én…szeretem. 

(folyt. köv.)