Mint, azt már említettem igazi love story-ként indult az egész katonafeleséges dolog.
2009 novemberében kiléptem egy 4,5 éves kapcsolatból. Úgy éreztem, hiányzik valami a párkapcsolatunkból. Maga az érzelem, a borzongás, valami pillangóhatás. Nehéz szívvel, de én tettem meg az első lépest. Nem volt egyszerű, nagyon nem, de valahol tudtam, hogy így helyes. Jobbat érdemlek, ennél mindenképp többet. Nem szeretném részletezni a kapcsolat miértjét, a lényeg, hogy nem éreztem ennyi idő után sem, hogy hosszú hosszú évtizedeket tudnék az illetővel leélni. Szóval magányos karácsony elé néztem, de soha nem éreztem magam annyira szabadnak és elégedettnek, mint akkor. Tudtam, hogy jó döntést hoztam, de a sebek még hosszú ideig megmaradtak…azt hiszem mindkettőnkben.
2010. február. Egy motoroskocsmában dolgoztam pultosként. Szerettem ott melózni, jó kis csapatunk volt. Egy nap épp egyedül voltam a pult mögött. A kocsma előtt megállt egy sötétzöld autó, de épp, hogy csak kipillantottam. Egyáltalán nem volt ismerős az autó, biztosan nem törzsvendég -gondoltam. Egy sötét kabátos, szélles vállú, sármos, jó harmincas pasi lépett be az ajtón. Elsőre nagyon szimpatikus volt, mint facér nő el is játszottam a gondolattal… “megérne egy-két lepedőforgatást”. Sosem felejtem el, egy cappuccinot és egy traubi szodát kért. A főnökön felől kérdezett, de ezen kívül semmit nem mondott. Fogyasztott, majd elment. Aznap még megfordult a kocsmában. Majd más napokon is bejött, akkor már váltottunk néhány szót az időjárásról, a finom kávéról…semmi egyéb. Nem volt egy bőbeszédű ember. Sőt.
Teltek a napok és nekem egyre szimpatikusabb lett a titokzatos magányos farkas. Egyre többet beszélgettünk, mesélt a katona életéről. Nagyon izgalmasnak tűnt, fel sem fogtam mivel is foglalkozik valójában. Nekem olyan discovery dokumentumfilmnek hangzott minden története. Minden alkalommal amikor betért hozzám kávézni, megjegyeztem magamban, hogy milyen jó pasi, hogy milyen jó lenne, ha nekem is egy ilyen ízig vérig “barátom” lenne. No, de már hessegettem is a rózsaszín felhőket magam körül, mert biztos voltam benne, hogy egy ilyen sokat látott ember nem fog szóba állni egy magamfajta 25 éves kis csitrivel. A környezetem már tudta, hogy oda és vissza vagyok az egyenruhásért és cukiztek is vele rendesen. A herceg fehér lovon, azaz zöld Audival. Mit ne mondjak, azért adtam alá a lovat én is, szó szerint, hogy vegyen már észre valahogy. Titkos szemezések, pillantások, kedves gesztusok- azért mindegyikre volt lehetőségem egy hónap folyamán. De, semmi. Észre sem vett. Történt pedig egyszer, hogy egy időben indultunk haza. Szakadt az eső, ömlött. Én biciklivel voltam melózni, ő autóval nézett a kocsmában meccset. Utolsó vendég volt. Zárás előtt még szóba is jött, hogy keróval vagyok és bőrig fogok ázni, de egy fikarcnyi lovagiasság sem volt benne, hogy felajánlja, hogy hazavisz. Eláztam, de cafatul. Ez van, gondoltam, innen már tuti nem visz előrébb Cupido. Egy másik alkalommal valami élőzenés buli volt a kocsmában, és én nem dolgoztam civilként voltam ott. Na ná hogy ő is ott volt. Iszogattunk de mindenki más más társaságban. Szemeztünk, összemosolyogtunk, de ezen kívül, semmi. Indultam volna már haza, mikor láttam, hogy ő is készülődik. Na majd most- gondoltam. Egy irányba megyünk, egyfelé lakunk. Jól is fog jönni egy partner a hosszú útra. Igyekeztem összeszedni a kabátom, siettem az ajtó fele, hátha meglát és valóban együtt megyünk haza. Na, ja. Mire kiléptem az ajtón, neki már híre hamva sem volt. Ismét felsültem és baktattam haza a februári zimankóban. Minden remény elszállt. Minden. Pár nap múlva tudtam, hogy megy vissza Franciaországba. Az indulást megelőző este a barátnőimmel ültünk a motoroskocsmában. Épp kibeszéltük szerencsétlen eseteimet, és persze a férfit, aki belopta magát a szívembe. Majd megjelent. A pultnál állt és beszélgetett a főnökkel. Pár perc múlva, vette is a kabátját. Teljesen kivoltam, hogy már el is megy. Tudtam, nagy valószínűséggel most látom őt utoljára. Lehajtott fejjel szomorkodtam, mire felpillantottam még láttam, hogy kezével felém intett és elköszönt. Elment. A főnökön egyből az orrom alá is dörgölte, “Elment a szőke herceged”. Hát…el. De ezen felbuzdulva, gondolva, hogy úgysem látom többé, legalábbis nagyon kevés volt az esélye- az egyik közösségi lapon írtam neki egy üzenetet. Mai napig tudom mi állt benne.
(Szia! Nagyon örülök, hogy megismerhettelek, és nagyon sajnálom, hogy nem tudtam elköszönni tőled. Tudom, hogy hülyének fogsz tartani, de:
“Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen
Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!”)
És elküldtem. Másnap rettegve néztem meg a leveleimet. Nem jött válasz rá. Majd pár nap múlva, írt nekem. Valami hasonló volt benne: “Én is nagyon örülök, hogy megismerhettelek, és sajnálom, hogy nem tudtam személyesen is elköszönni tőled, de láttam, hogy a barátnőiddel vagy. Igaz nem mutattam ki, de az érzéseim nekem is hasonlóak. Nagyon szeretnélek megismerni, ha más nem így távolból.” stb.
Na teljesen készen voltam. Hogy mi?! Itt volt teljes egy hónapig és nem alakult ki köztünk semmi, majd levélben szerelmet vallottunk egymásnak. Ez igen. Modern világban élünk, ugye bár…
Ezt követően jöttek a levelek naponta. Munka közben, alatt, otthon, bárhonnan. Később jöttek a százezres nagyságú telefonszámlák- mondanom sem kell, ezért dolgoztam. De megérte. Ott, akkor azzal a levéllel elkezdődött valami, ami még mai nap is tart. (Folyt. köv.)
épp hétköznapi, de számomra nagyon is a valóság. Minden nap ezzel kelek és fekszem, minden percem e körül forog. Katonafeleség vagyok. Na, hű-ha gondolják itt sokan, nos…csinálja utánam aki akarja. Lássuk a jelentkezőket. Persze biztosan lenne is pár elszánt jelentkező, mint amilyen Én is voltam, vagyok. Nem is gondolnátok milyen sokan vagyunk. Pár ismerős katonafeleség élménye is a tarsolyomban van. 