Katonafeleség(ek)

Május 9. 

Nagy küzdelmek árán, és hosszas fejmosások után, úton vagyok a Szerelmem felé Párizsba. Meghatározó pont volt ez az életemben. Akkor először utaztam külföldre, nem utolsó sorban, egyedül. Megannyi álmatlan éjszaka, és vívódás után eldöntöttem…utazom. Ő hívott ki magához egy hétre. Pá-rizs-ba. Már magától a szótól is eláll a szavam, nem hogy ott találkozni vele. Rettentő izgatott voltam, mégis magabiztos.

Most találkozom vele először mióta, mint két idegen elköszöntünk egymástól a motoroskocsmában. Olyan sok dolog kavargott a fejemben. Tetszeni fogok neki? Ilyennek emlékszik rám, mint amilyen vagyok? Milyen lesz először vele? Egyből megcsókol majd, vagy megölel, és az milyen lesz? Cikáztak a gondolatok a fejemben. No persze életem első repülőútja sem volt semmi, de túlélve mindezt a poggyászomhoz siettem. Hat évig tanult angol tudásommal, a nagy franciában a többi utast követve meg is találtam a helyet. Abban a pillanatban ahogy beléptem a helyiségbe, egy üvegfalon keresztül megpillantottam Őt. Ott állt és engem nézett. Intett és visszaintettem. Zihálni kezdtem, remegtem, levert a víz. Minden elővett amit csak el lehet képzeni, annyira izgatott voltam. Hát itt van. És mindez velem történik meg. Közelebb lépdeltem, de nem lehetett hallani egymást. Mutogattunk. Mit? Hogy pár perc és találkozunk kint. Megkaptam a csomagomat és kiléptem. Minden gátlás nélkül egymáshoz bújtunk, öleltük egymást jó pár percig. Egyikünk sem hitte el, hogy ez igaz. Rózsát is kaptam tőle. Megpusziltuk egymást mint akik először találkoztak. Fogta a kezem és elindultunk. Vártuk a buszt. Összeölelkeztünk…és megcsókolt. Pillangóhatás a hasban, a lábam remegni kezdett, a szívem majd kiugrott a helyéről. Úgy utaztunk a szállásig, mint egy igazi szerelmespár, összebújva, csókolózva. 

Még aznap megmutatta nekem a kivilágított Eiffel-tornyot. Felejthetetlen hetet tölthettem vele Párizsban. Mesébe illő volt. Olyan volt minden, mint egy álomban. Éttermekbe jártunk, vásárolgattunk. Minden nevezetességet megnéztünk, és közben élveztük egymás társaságát, jobban mondva szerelmét. Mintha mindig is ismertük volna egymást. Nem voltak kínos pillanatok, minden olyan természetes volt. Fülig beleszerettem. Ő sem titkolta szerelmét, sőt mindig azt mondta, hogy “Mit tettél velem? Teljesen elveszed az eszem.” Azt akartam, hogy sose legyen vége annak a hétnek. Csodás volt minden. A vele töltött napok és éjszakák, a szerelme, a hely…minden. Azt hiszem ilyenkor mondják azt, hogy tökéletes volt minden. 

De, mint minden mesének is, a mi gyönyörű hetünknek is vége szakadt. Eljött a fájó búcsú ideje. Kint a reptéren volt a legrosszabb. Fogni a másik kezét, a szemébe nézni úgy, hogy nem tudod mikor látod őt legközelebb. Hogy nem tudod, mikor ölelheted meg, csókolhatod száját. Tudtam, hogy lesz még legközelebb, de nem tudtam mikor. Ez a búcsú mindennél hosszabb és fájóbb volt. Kicsordult könnyel néztük egymást, a szájunk már nem is szólt. Csak intettünk egymás felé még egyszer, és míg pillantásunk összeért addig néztük egymást. Zokogtam az úton hazafelé. Csak rá gondoltam, és hogy hogyan tovább…

Nagy örömmel tapasztaltam, hogy sokan olvasták az írásomat. Ezen felbuzdulva folytatom is megismerkedésünk történetet, azaz a katonafeleség történetét. 

A plátói szerelem távkapcsolatba fordult át. A napom minden perce azzal telt, hogy állandóan a “facen” lógtam. Vagy épp üzenetet küldtem, vagy épp vártam azt. Napi több üzenetet is váltottunk, pedig mindketten dolgoztunk közben. Nem telt el csak pár hét és egyszer megkérdezte, hogy megadnám e a telefonszámomat. Épp egy barátnőmnél voltam (buliba készültünk). Persze már be voltak avatva a csajok is, és remegve írtam le a számomat. Sikongtam örömömben. Alig vártam, hogy a napokban felhívjon. Pár perc múlva megszólalt a telefonom. Jesszus! Ez Ő! Lányos zavaromban hebegtem és habogtam, de az Ő hangja nyugodt és kedves volt. Annyira zavarban voltam, hogy nem is nagyon emlékszem rá miről is beszéltünk. Azt tudom, hogy pár perc után el is köszöntünk egymástól. Ugráltam örömömben, a csajokkal nagyokat nevettünk és együtt örültek velem. Kis idő múlva ismét hívott. Nem hittem el. Akkor már kiveséztünk mindenkiről mindent. Hosszú fél órák és órák hada követte a hívásait. Aztán pedig az óriási telefonszámlák követték mindezt. De, nem bántam meg. Egyáltalán nem. Akkor sem, most sem. 

…kicsit később…

Az úgymond megismerkedésünk óta eltelt pár hónap. Áprilist írtunk. Ekkor már tudtam, hogy a világon mindent megtennék ezért a férfiért. Persze minden szerelmes lány ezt mondja, de valahol mégis máshogy éreztem most ezt, mint az előző párkapcsolataimnál. Nagy terveim voltak vele, mégis ott bujkált valami bennem…meddig tarthat mindez. Vidéki kislány, külföldi katona. Hova vezethet ez a sok sok telefon beszélgetés és levél. Meddig lehet kitartani valaki mellett, akit nem is ismerünk igazán. Akit még nem is érintettünk, nem csókoltunk. Hogy lehet mindebből szerelem, ha még nem is találkoztunk az első leírt vallomás óta. Lehet szerelmet vallani egy olyan embernek, akit nem személyesen ismertem meg, mégis tudom minden gondolatát, minden érzését? Mert Én…szeretem. 

(folyt. köv.)

Mint, azt már említettem igazi love story-ként indult az egész katonafeleséges dolog.

2009 novemberében kiléptem egy 4,5 éves kapcsolatból. Úgy éreztem, hiányzik valami a párkapcsolatunkból. Maga az érzelem, a borzongás, valami pillangóhatás. Nehéz szívvel, de én tettem meg az első lépest. Nem volt egyszerű, nagyon nem, de valahol tudtam, hogy így helyes. Jobbat érdemlek, ennél mindenképp többet. Nem szeretném részletezni a kapcsolat miértjét, a lényeg, hogy nem éreztem ennyi idő után sem, hogy hosszú hosszú évtizedeket tudnék az illetővel leélni. Szóval magányos karácsony elé néztem, de soha nem éreztem magam annyira szabadnak és elégedettnek, mint akkor. Tudtam, hogy jó döntést hoztam, de a sebek még hosszú ideig megmaradtak…azt hiszem mindkettőnkben. 

2010. február. Egy motoroskocsmában dolgoztam pultosként. Szerettem ott melózni, jó kis csapatunk volt. Egy nap épp egyedül voltam a pult mögött. A kocsma előtt megállt egy sötétzöld autó, de épp, hogy csak kipillantottam. Egyáltalán nem volt ismerős az autó, biztosan nem törzsvendég -gondoltam. Egy sötét kabátos, szélles vállú, sármos, jó harmincas pasi lépett be az ajtón. Elsőre nagyon szimpatikus volt, mint facér nő el is játszottam a gondolattal… “megérne egy-két lepedőforgatást”. Sosem felejtem el, egy cappuccinot és egy traubi szodát kért. A főnökön felől kérdezett, de ezen kívül semmit nem mondott. Fogyasztott, majd elment. Aznap még megfordult a kocsmában. Majd más napokon is bejött, akkor már váltottunk néhány szót az időjárásról, a finom kávéról…semmi egyéb. Nem volt egy bőbeszédű ember. Sőt. 

Teltek a napok és nekem egyre szimpatikusabb lett a titokzatos magányos farkas. Egyre többet beszélgettünk, mesélt a katona életéről. Nagyon izgalmasnak tűnt, fel sem fogtam mivel is foglalkozik valójában. Nekem olyan discovery dokumentumfilmnek hangzott minden története. Minden alkalommal amikor betért hozzám kávézni, megjegyeztem magamban, hogy milyen jó pasi, hogy milyen jó lenne, ha nekem is egy ilyen ízig vérig “barátom” lenne. No, de már hessegettem is a rózsaszín felhőket magam körül, mert biztos voltam benne, hogy egy ilyen sokat látott ember nem fog szóba állni egy magamfajta 25 éves kis csitrivel. A környezetem már tudta, hogy oda és vissza vagyok az egyenruhásért és cukiztek is vele rendesen. A herceg fehér lovon, azaz zöld Audival. Mit ne mondjak, azért adtam alá a lovat én is, szó szerint, hogy vegyen már észre valahogy. Titkos szemezések, pillantások, kedves gesztusok- azért mindegyikre volt lehetőségem egy hónap folyamán. De, semmi. Észre sem vett. Történt pedig egyszer, hogy egy időben indultunk haza. Szakadt az eső, ömlött. Én biciklivel voltam melózni, ő autóval nézett a kocsmában meccset. Utolsó vendég volt. Zárás előtt még szóba is jött, hogy keróval vagyok és bőrig fogok ázni, de egy fikarcnyi lovagiasság sem volt benne, hogy felajánlja, hogy hazavisz. Eláztam, de cafatul. Ez van, gondoltam, innen már tuti nem visz előrébb Cupido. Egy másik alkalommal valami élőzenés buli volt a kocsmában, és én nem dolgoztam civilként voltam ott. Na ná hogy ő is ott volt. Iszogattunk de mindenki más más társaságban. Szemeztünk, összemosolyogtunk, de ezen kívül, semmi. Indultam volna már haza, mikor láttam, hogy ő is készülődik. Na majd most- gondoltam. Egy irányba megyünk, egyfelé lakunk. Jól is fog jönni egy partner a hosszú útra. Igyekeztem összeszedni a kabátom, siettem az ajtó fele, hátha meglát és valóban együtt megyünk haza. Na, ja. Mire kiléptem az ajtón, neki már híre hamva sem volt. Ismét felsültem és baktattam haza a februári zimankóban. Minden remény elszállt. Minden. Pár nap múlva tudtam, hogy megy vissza Franciaországba. Az indulást megelőző este a barátnőimmel ültünk a motoroskocsmában. Épp kibeszéltük szerencsétlen eseteimet, és persze a férfit, aki belopta magát a szívembe. Majd megjelent. A pultnál állt és beszélgetett a főnökkel. Pár perc múlva, vette is a kabátját. Teljesen kivoltam, hogy már el is megy. Tudtam, nagy valószínűséggel most látom őt utoljára. Lehajtott  fejjel szomorkodtam, mire felpillantottam még láttam, hogy kezével felém intett és elköszönt. Elment. A főnökön egyből az orrom alá is dörgölte, “Elment a szőke herceged”. Hát…el. De ezen felbuzdulva, gondolva, hogy úgysem látom többé, legalábbis nagyon kevés volt az esélye- az egyik közösségi lapon írtam neki egy üzenetet. Mai napig tudom mi állt benne.

(Szia! Nagyon örülök, hogy megismerhettelek, és nagyon sajnálom, hogy nem tudtam elköszönni tőled. Tudom, hogy hülyének fogsz tartani, de:

“Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen
Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!”)

És elküldtem. Másnap rettegve néztem meg a leveleimet. Nem jött válasz rá. Majd pár nap múlva, írt nekem. Valami hasonló volt benne: “Én is nagyon örülök, hogy megismerhettelek, és sajnálom, hogy nem tudtam személyesen is elköszönni tőled, de láttam, hogy a barátnőiddel vagy. Igaz nem mutattam ki, de az érzéseim nekem is hasonlóak. Nagyon szeretnélek megismerni, ha más nem így távolból.” stb.

Na teljesen készen voltam. Hogy mi?! Itt volt teljes egy hónapig és nem alakult ki köztünk semmi, majd levélben szerelmet vallottunk egymásnak. Ez igen. Modern világban élünk, ugye bár… 

Ezt követően jöttek a levelek naponta. Munka közben, alatt, otthon, bárhonnan. Később jöttek a százezres nagyságú telefonszámlák- mondanom sem kell, ezért dolgoztam. De megérte. Ott, akkor azzal a levéllel elkezdődött valami, ami még mai nap is tart. (Folyt. köv.)

Helló Kedves Olvasóm!

Életem első (remélem nem utolsó) blogját írom, légy velem elnéző és türelmes. 

Az én sztorim nem épp hétköznapi, de számomra nagyon is a valóság. Minden nap ezzel kelek és fekszem, minden percem e körül forog. Katonafeleség vagyok. Na, hű-ha gondolják itt sokan, nos…csinálja utánam aki akarja. Lássuk a jelentkezőket. Persze biztosan lenne is pár elszánt jelentkező, mint amilyen Én is voltam, vagyok. Nem is gondolnátok milyen sokan vagyunk. Pár ismerős katonafeleség élménye is a tarsolyomban van. 

Eleinte minden csupa izgalom, kalandvágy. Nem tudod, hogy mit rejt az ismeretlen és hajt a kíváncsiság. Meg akarod tudni mit takar a fátyol. Vonz a veszély. Nos elárulom…nem így kezdődik a sztori. Ez nem az a kalandfilm a tv csatornán. Általában mindenkinél “love sztori”-ként indul. Mert hát valljuk be bátran, mi kell a nőknek?! A Férfi. Na jó, általában a férfi, de “kinek nem inge…” Szóval egy szerelmes nőt könnyebb vezetni, mi több, még az országból is egyszerűbb kicsalni, ha van aki elhúzza előtte a mézes madzagot. Így volt ez velem is.